Emlékek


Már nagyon régóta kerestem az alkalmat, hogy igazi magashegyeket mászhassak. Már gyermekként is minden magasabb dologra fel kellet másznom, mert olyan belső késztetést éreztem, hogy nekem mindennek a tetején kell állnom. Szerencsére ez a belső késztetés annyira beégett a zsigereimbe, hogy ez nem múlt el azóta sem. Négy és fél évtizedet kellett várnom a 2012. március első hétvégéjére, mire az álmom valóra vált, illetve elkezdtem álmodni.
Egy "barakás" 5 napos hótalpas Tátrai szilveszter után döntöttem el, hogy nem várok tovább a barátokra, nem keresek magamnak sem újabb kifogásokat, hanem útra kelek. Barangolásom első állomása, korunk nagy vívmánya, az internet volt. A kereső segítségével találtam rátok, hogy kísérjetek utamon, hogy együtt álmodjunk. Laikusként kitűztem az idei évre egy célt, illetve egy programot, miszerint magassági - és feltételezésem szerint nehézségi - sorrendben megmászom a Tátra Lomnicot, majd a Grossglocknert, végül nyár végén a Mont Blanc-t. A hosszú és alapos fizikai felkészülésemet követően kitűnő fizikai és mentális állapotban virradt rám a várva-várt reggel, március 3.-án. Több e-mail váltás és telefon beszélgetést követően örömmel üdvözölhettük egymást a Miskolci randi helyszínén, ahonnan Tátra Lomnic felé vettük az irányt. Kellemes társaságban gyorsan telt az utazás, mígnem megérkeztünk a festői szépségű hófedte Tátrába.
Felmálházva gyalog keltünk útnak, hogy - ráhangolódva a másnapi csúcstámadásra - elérjük az 1475 méteren található menedékházat, a szállásunkat. A 400-500 méter szintkülönbségű könnyű-közepes gyalogtúra alkalmas volt arra, hogy az ember adrenalin szintje a magassággal együtt emelkedjen. A szállásunk pont olyan volt, mint amiről mindig is álmodoztam. A hegy belsejében, az erdő mélyén, egy nagyon romantikus régi rönkház, hívogatóan pislákoló fényeivel és baráti melegséggel. Üde színfoltja volt a szállásunknak, hogy pont aznap este, illetve éjszaka, a szlovák sportmászók jégmászó fesztivált rendeztek a házban, illetve mellette, ami nekem nagyon érdekes látnivaló volt. A fesztiválnak nagyon jó hangulata volt (vidám és laza társaság), de megvolt az esemény sportértéke is. A szállásunk romantikáját csak fokozták a körülmények, mármint a nagy nyüzsgés miatt mi csak a ház mögötti fészer padlásán kaptunk helyet, ami mögött közvetlenül ott zakatolt ütemesen a dízel áramfejlesztő agregát. Éjjel nem tudtam eldönteni,hogy mi idegesít a legjobban. Az agregát zakatolása, vagy a bulizók zsivalya, vagy az állandó ki-be, illetve fel-le járkálás a padlásról.
Aztán eszembe jutott, hogy egyik sem idegesít, mert a felfokozott hangulatban és izgalomban egyébként sem tudnék elaludni, meg minek is, mert mindjárt 4 óra és indulás. A legjobban különben azt sajnáltam, hogy volt hely a padláson, mert legszívesebben a ház előtt épített igluban (jégkunyhó) töltöttem volna a rövid éjszakát. A ház érdekessége volt még, hogy azonkívül, hogy semmilyen infrastruktúrával nem rendelkezett, mind a mai napig hivatásos hordárok mozgatják a hátukon nagy aluminium dobozokban a ház anyagellátását (élelmiszer,ital,stb.) a ház és a legközelebbi település között.
Zsoltnak hála lefekvés előtt tettünk még egy rövidebb sétát a közeli kilátó helyig, ahol ismét rácsodálkoztam az élet szépségeire. Felhőtlen égbolt, dermesztő hideg, csillagos égbolt és a holdfényben tündöklő közeli hegycsúcsok. Alant a Tátra tövében fekvő települések fényei, mint ezernyi mécses. Elképesztő volt. Ezt a látványt már csak a hajnalhasadás tudta überelni.
Mint már említettem 4-kor keltünk, 5-kor már javában úton voltunk. A hajnal a Tátra keleti oldalán ért minket, ahol kb. 1600-1700 méteren küzdöttünk a meredek hegyoldalon a körülményekkel, ahol Zsolt és Tomi (hegyivezetőink), a hold és a fejlámpáink mutatták az utat. Jobbról a mélyben a Szepesi fennsík tárult elénk, amely mögül először csak narancsszínű ragyogásban, majd a maga valójában feljött a nap. Ezt nem tudom leírni, mert nem Vörösmartynak hívnak:) Életem első hegyi hajnalhasadása, maga a csoda, a megismételhetetlen - legalábbis az én lelkemben - pedig ez minden hajnalban meismétlődik már pár éve a földtörténetben. Reggelre értük el a túra második szakaszát, a Lomnici nyereg sípálya alját. Szikrázó napsütés minusz sok fok és előttünk az első igazi kihívás a fekete pálya.
Ahogy a sporttársam szokta mondani, itt válik el a víz a szartól:) Itt már mindenki elgondolkodott azon, hogy került ő ide, mit csinál itt és talán már ez is szép eredmény. Mint utólag kiderült ,ezek a gondolatok itt még teljesen feleslegesnek és demoralizálónak hatottak ahhoz képest, amit a hegy még aznapra tartogatott. A hegy most sem hazudott. Az én fizikai felkészülésem szerintem bármelyik elitalakulat programjába beleférne, de még engem is megfogott. Itt kanyarodnék vissza az írásom elejére, amikor laikusként a legkönnyebbnek vélt hegyet vettem a célok elejére. Na ez itt megbukott. Kb. 45 fokos emelkedő, atomra lefogyott hó, több száz méter szint és hosszú monoton egyenes. Lábadon hágóvas, kezedben jégcsákány és - a dőlésszög miatt - szigorúan csak cipőorral, vagy lábélen 10-15 centinként haladsz felfelé, miközben nem tudod eldönteni, hogy most négykézláb komfortosabb, vagy a jégcsákányra támaszkodva. Felfelé nem szeretsz nézni, mert legszívesebben sírva fakadnál attól, hogy mennyit kell még leküzdened, visszanézni pedig nem mersz, mert attól félsz, hogy leszédülsz. A lábad minden lépésnél egyre gyengébb, a tüdőd oxigénért kiállt, mentálisan pedig kezded feladni. De jön azért a segítség! Látod,hogy a társaid haladnak, nő benned az adrenalin, minden lépéssel közelebb kerülsz a célhoz és mindenkinek van egy saját motivációja, késztetése, ami újra erőt ad. A sípálya tetején pihenés, szerelvényezés (beülö,sisak) és tecnikai oktatás következik, valamint a stratégia kialakitása a túra utolsó előtti részéhez a csúcstámadáshoz. Itt mindenki végiggondolja mégegyszer, hogy miért van itt és ennek megfelelően dönt a folytatásról. A mi csapatunk egy kiváló csapat volt, mert mindenki vállalta a folytatást. Az erőviszonyok alapján két csoportra oszlottunk, míg a mi kettősünket Zsolt vitte fel a sziklás gerinc irányába, addig Tomi a többiekkel a koluár felől támadták a csúcsot. Ez a rész innentől már az extrém kategória volt. Amit a sípálya megmászásáról írtam, azt szorozd meg kettővel, add hozzá a félelmet, a kétségbeesést és a saját felelőtlenségedet. Egész nap szikrázó napsütés volt, 3-as fokú lavina veszély, és a HEGY! Itt már volt lehetőséged arra is, hogy párszor végiggondold az életed. Félelmetes és egyben felemelő érzés volt, nekem - aki gyerekkoromtól erről álmodom - tiszta mámor volt, ahol a tudatom egyesült a lelkemmel, ahol egyszerre éreztem, hogy semmi és minden vagyok egyszerre.
Nekünk a sziklás gerincen a feljutás nem sikerült, mert az utolsó pár tízmétert technikai okokból nem tudtuk teljesíteni. Visszafordultunk,és a többiek után mi is felmentünk kötéllel összekötve a koluárban a csúcsra. A csapat másik fele mesélte,hogy amikor ők felértek, a kilátóban tartozkodó túristák (akik felvonóval mentek fel) megtapsolták őket. Baromi jó érzés lehetett. Pihenés és a diadal első mámora után megindultunk lefelé, ami ugyanolyan nehéz és veszélyes volt mint fel, csak annyi könnyebbséggel, hogy itt már a gravitáció a mi oldalunkon állt. Az autóhoz este 8.30-ra értünk le, amit már senki sem bánt. A kocsiban mindenkit gyorsan elnyomott a fáradság, ami érthető ilyen fizikai és mentális kihívás után.
Ez úton is gratulálok a helytállásukért és küzdelmükért a túratársaimnak, míg a túravezetőinknek hálás köszönet. Viki, Zsolt és Tomi példásan vizsgáztak szervezésből, hegyivezetésből, példamutatásból, emberségből, empátiából és nem utolsó sorban kemények, mint a vídia :) Profi csapat vagytok, azt kaptam amit ígértetek, úgyhogy imádlak titeket!!! Már alig várom,hogy az álom folytatodjon. Minden leendő túrázónak azt ajánlom,hogy minél keményebben készüljetek, mert annál több energiátok marad a szépre és a saját gondolataitokra.

2012 03. 07.


Lejegyezte: Aranyosi István
ugrás a lap tetejére

"Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamirevaló embernek kell hogy legyen egy Matternhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matternhorn a szép,... hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, ... hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély."
Benedek István
Csavargás az Alpokban