Lomnic az élménytúra


Vasárnap 6.30
Síelés közben mikor lenézek a fekete pálya meredélyén azt vizionálom, nem fogok fékevesztett mozdonyként leszáguldani a meredeken, és fának csapódva megállni, vagy megállás nélkül belefúródni, hanem szépen kiélezem a kanyarokat és a saját sebességemmel jövök le, mintegy én irányítva a folyamatokat. De most mintha egy tükörbe néznék. Az előttem és nem alattam magasodó meredek láttán a maradék erőm is elszáll. Az sem vígasztal, hogy ezzel nem vagyok egyedül, mert én azért jöttem ide, hogy magam legyőzzem. Nem gondoltam, hogy a másfél órás kutyagolás után már itt elgondolkodok a hogyanon és miérten. De nem adom fel. Technikát dolgozok ki, hogyan jussak fel a (sípálya)csúcsára. Az igazi kihívás még nem itt kezdődik.

Péntek este, már összepakolva, készen a túrán.
Most jön a telefon, nagyon kedves ügyfelünk lebetegedett, nem is álmodhat a részvételről, pedig piros betűvel volt beírva a naptárába ez nap. Nem csak ő volt így ezzel. Vágtam a centit, a két hónapos önkéntes szobafogság után, mellette a megfeszített munka és stressz, hogy most aztán kieresztem a gőzt. Így vagy úgy, de én jól fogom érezni magam. Ha felmegyek azért, ha visszafordulok azért. Ha önként fordulok vissza azért, ha valakivel akkor meg azért! Ez az élmény az enyém. Bár lavina veszély van a Tátrában, úgy tervezzük utunkat, hogy sziklán haladunk. Meredek hólejtőt, netán kuloárt nem is érintünk.

Vasárnap, 9 óra magasságában.
Amikor felérek az igazi kitett gerincre, Tomit meglepően nyugodt és relaxált pózban találom. Mint kiderült, remek technikával egy moszatot fixíroz a sziklán és nem hajlandó balra (szakadék) se jobbra (70 fokos hólejtő) nézni. Ő aztán nem fogja idegesíteni magát mi minden történhetne, és hogy éppen most döntött úgy a másik Tomi, a hólejtőn fognak szépen libasorba átkelni. Ő aztán nem hagyja elvenni magától az élményt. Miután nekivágtak a lejtőnek keresztbe, hogy a kuloáron közelítsük meg a csúcsot, én is így teszek. Lentről én már eldöntöttem, ha a második parti is a sziklát választja én szépen leülök, és megvárom őket visszafele. Vagy lemászok egyedül, de tekintve eddig mit másztam át, erősen szuggerálok a fiúk jobbra vegyék az irányt. Mert így örömmel kutyagolok utánuk, ha baj van dobnak egy kötelet, vagy ölelő karukba zárnak, de nem leszek egyedül. De a sziklát kihagynám.

Vasárnap hajnal 4 óra.
Zsolti diszkréten felrugdos mindenkit, kicsit visszaadjuk a velünk alvó szlovák párnak a hajnal 3 ig tartó féltékenységi jelenetet, de csak mértékkel. Pakolás, mit vegyek fel, mit ne, mit vigyek, mit ne. Hosszú túránk lesz, a felvonó teljes kiiktatásával 1150 m fel, ebből 400 m mászás, majd 1600 m szint le (szintén 400 m mászás) téli körülmények, téli felszerelés, többüknek most van először hágóvas a lábán, fog jégcsákányt a kezébe. Ezen a télen még én sem viseltem hágóvasat, túracsákányom új, kíváncsian várom mit és hogyan muzsikálnak.

Vasárnap, 11.10 perc.
Hangos tapsvihar közepette, fújtatva, remegve de átlépjük a látogatók számár korlátként szolgáló vasláncot, innen nem tovább. Elönt bennünket a boldogság, mert megcsináltuk. Mindenki legyőzte önmagát. Mi voltunk a puding csapat, de senki nem fordult vissza, mind fizikailag, mind pszichésen áttette magát a nehézségen. Izgatottan megyünk a kávézóba, és meglepődve tapasztaljuk, élcsapatunk nincs sehol. Gyors tanakodás, a pár négyzetméteren hova bújhattak, majd megállapítjuk ők még nem értek fel. Valami közbejött. Megerősödik bennünk a döntés, hogy jó volt a kuloáron feljönni. De most nincs gondunk mentésre, kifosztjuk a büfét, mert mindenki éhes és szomjas. Közben nagyon boldogok vagyunk. Majd Gergő arca elkomorul: én itt nem megyek mégegyszer. Nem megyek le. És ha mégis, utána még milyen messze az autó…. Komolyan fontolóra veszik a lanovkát.

Vasárnap, hajnal 5 óra
Elindulunk. Mindenki izgatott, sötét van, természetesen nem jó ahogy felöltöztem, nem jól húztam meg a bakancsom, és persze a fejlámpám eleme kimerült. Ez így is marad, úgyhogy gyertyafénynél teszem meg a fiúkig az utat, itt még nem meredek. Ahogy haladunk a Magisztrálén a egyenes adásban csodáljuk a hajnalhasadást majd a napfelkeltét. Lassan felvesszük a hágóvasat, mert úgy ítéljük, nem árt. Visszafele kiderül, tegnap hárman, aznap ketten csúsztak itt le turisták, és nem szánkón, de mégcsak nem is önként. Mindenki izgatott.

Vasárnap 9.30
Előveszem Tomi technikáját. Én a csákányom kiálló fejét fixirozom. Nem segít, ezért odakiáltok a fiúknak, feltétlen fényképezzék le ahol átjöttek. (és ahol én éppen összecsinálom magam). Mert addig visszanézni sem mertek, nemhogy fényképezni. Valahogy az útnak ezen a részén nem túl sok fénykép született. Annál több győzelem.

Közben arra gondolok, mekkora utat tettem meg. Ha itt visszafordulok, én már túlnőttem önmagam, ha folytatom minden
lépés egy nyereség. Ezért a kuloárban nem is foglalkozom a rám záporozó fagyott hódarabokkal. Arra figyelek, le ne sodorjon, mert az egy szál csákányomon és az akaratomon kívül nem sok minden tart fent. Ahhoz hogy segítsenek messze vannak, a meleg miatt menekülünk már kifele. De mivel már majd 800 m szintet jöttünk, mindenkinek fogytán a rég elhasznált de valahonnan előszedett tartalékja.

Vasárnap 12 óra
Élcsapatunk is előkerül. 30 m híján a gerincen jöttek, de ott besakkozták magukat egy olyan helyre hogy a vezető nem kockáztatta meg a feljövetelt. Önként és nagyon boldogan lemásztak vissza a mi nyomainkhoz és ott jöttek fel. Ők nem aprózták ,mindjárt két utat is kipróbáltak.

Hétfő hajnal fél 1
Arra ébredünk, hogy most már sokadszorra megállunk. Zsolti közli, vagy átváltunk szórakoztató és ébrentartó üzemmódba vagy megállunk. Már ő sem bírja ébren. Gergő fantasztikus sztorikat mesél, én hangosan sikítok mikor közeledik a szalagkorlát. Mindenki teszi a dolgát. A csúcs, az élmény ott van minden porcikánkban. Mindenki megcsinálta. Mindenki megtalálta a kihívást, és legyőzte önmagát. Egy csapatként funkcionáltunk és most is funkcionálunk. Az érzés leírhatatlan.

Vasárnap 13 óra magasságában.
Most lenéztem. Nem kellett volna. De hát a lemászáshoz kell. Én még itt feljöttem, de le… Körülnézek. Az egyik parti, élcsapatunk már elhúzott, a másikban a két fiú fegyelmezetten, összeszedetten nagyon szakavatott mozdulatokkal teszi a dolgát, jó nézni a profizmusukat.

A ráncos homlok, és kicsit erősebben markoló kéz mögött tudom milyen harc dúl, ezen kívül semmi nem látszik. Megcsinálják. Eldöntötték, és teszik is. De nekem is le kell jutnom. Jelzem túravezető Tominak, rácsatlakoznék a köldökzsinórra. Innen kezdetét veszi a móka. Azt élvezem, mikor melléütök :) Elkapom a kötelet, csak úgy lazán, félkézzel. De így már két fogásom van, a kötél, és a csákányom. Innen már nem érdekel a meredek. Úgyhogy egy hosszt lemászok egy hosszt kapaszkodom, közben röpködnek a poénok. És nem nézünk le. Minden lépéssel nő az elégedettség és a fáradtság.

Vasárnap este Zamkovskeho chata
Mindenkiből ömlik a szó. Vagy nem. De tök mindegy, mert az érzés leírhatatlan. Szívtunk fent valamit, mert nagyon egyformán viselkedünk. Boldog, széles letörölhetetlen vigyor. Sajgó izületek. Előrevetíthető izomláz. És egy fantasztikus téli Lomnic csúcsmászás, 100 %-os sikerrel. Mert mindenki legyőzte önmagát.

2012 03. 07.


Lejegyezte: S. Viktória

"Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamirevaló embernek kell hogy legyen egy Matternhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matternhorn a szép,... hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, ... hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély."
Benedek István
Csavargás az Alpokban