Repülő túrabotok és két forró capuccino


Május harmincegy, éjjel két óra

Egy óriási vízcsepp immáron sokadszor csöppent ugyanoda a jobb térdemre a hóbarlang mennyezetéről.Nem akartam és nem is tudtam nagyon megmozdulni. Csak kétféle testtartásra volt lehetőségem úgy, hogy valamelyest elviselhető legyen, és a Zoli is elférjen.Vagy guggolva kuporogtam(ekkor egy idő után érzéketlenné váltak a lábujjaim és egyáltalán nem éreztem őket), vagy leültem a fenekemre, erősen előre dőlve, a lábaim magam alá húzva. Így megindult a vérkeringés a lábujjaimban, viszont a jobb combom olykor rettenetesen fájdalmasan begörcsölt. Ekkor hosszú percekig masszíroztam ki a görcsöt, mire enyhült.
Már ismét érzéketlenné vált mindkét talpam és az összes lábujjam. Próbáltam mozgatni őket, mert attól tartottam,hogy megfagynak. Már egyáltalán nem éreztem őket. Hamarosan ismét elkerülhetetlen lesz a másik testtartásba való átcihelődés…A két 30m-es ikerkötelet a fenekem alá próbáltam gyűrni, de már annyira összegubancolódtak, hogy egyre lehetetlenebb volt. Ráadásul közben mindig megtapostam őket hágóvasas lábaimmal. Folyton beakadtak a vasakba. A két izolációs fólia közül az, amelyik alám került, már foszlányokká szakadt a folytonos hágóvasas fészkelődéstől. A leszakadó nagyobb darabokat a hóbarlang bejáratába tömött hátizsákok és a hó közötti nagyobb rések tömítésére használtam fel. Zolin ismét eluralkodott az egész testében való reszketés. Amióta a gerincen kétszer is eltalálta a villám, ez a remegés időnként újra és újra elkezdődött. Néha én is remegtem egész testemben. A hóbarlangban plusz néhány fok lehetett. Éppen elég ahhoz, hogy ne fagyjunk meg. A kihűléstől való félelmünkben aludni nem nagyon mertünk, bár nem is tudtunk, mert annyira kicsi volt bent a hely, hogy képtelenség volt alvásra alkalmas pozícióba helyezkedni. Amikor éjfél körül nekiláttam a negyedik hóbarlang kiásásának, már tudtam, ez az utolsó dobásom: vagy megfelelően mély lesz a hó itt a Stüdlgrat északnyugati falának 3500 m-én, ezen a kietlen, meredek, hóval kitöltött kis hószakadékban, vagy számunkra végleg rosszra fordulhatnak a dolgok…

Egy pillanatra megállt a kezemben hűséges Charlet Moser-em : vajon hibáztam valahol? Vagy akár többet is ?Vagy csak egyszerűen a körülmények folyamatos kényszerítő hatására szorultunk ide ? Mit kellett volna tennem, vagy mit nem kellett volna tennem? Arra gondoltam, hogy is kerültünk ebbe a helyzetbe ?

Most, ahogy itthon ülök a laptopom előtt, és írom ezt az úti beszámolót, a kislányom szalad hozzám egy apró kérdéssel. Hét éves. Maga a csoda. Hallgatom, közben letérdelek mellé, és szorosan magamhoz ölelem. Érzem testének finom melegét, érzem meleg leheletét, ahogy a fülem borzongatja. Ez most a valóság. Ahogy becsukom a szemem, hirtelen úgy érzem, még most is azon a havas, jeges meredélyen térdelek az északi falon a hideg hóban, a félig kész hóbarlang előtt, és nem tudom, mikor készülök el vele …Gyorsan ki kell nyitnom a szemem, hogy lássam, hogy megbizonyosodjam róla, nem csak álmodom a kislányom…Ez most a valóság.


Május harminc, hajnali fél négy

A telefonom ébresztőjének jelzése végre megszólalt. Nagyon örültem neki. Már azt hittem rosszul állítottam be, és éppen ellenőrizni akartam, hogy hány óra van. Későn, éjjel fél egykor feküdtünk le aludni. A Stüdlhüttéhez este kilenckor érkeztünk meg. A ház néma csendbe és sötétségbe burkolózva állt a lassan ránk boruló éjszakában. Odaléptem az ajtóhoz. Lenyomtam a kilincset. Zárva volt .A civilizáció utolsó előtti bástyája a csúcsig vivő úton.
Zolival leraktuk az órák óta cipelt zsákjainkat. Hirtelen olyan érzésünk támadt, mintha ellebegnénk a földről… Mindegyik vagy 25-30 kilót nyomhat.1800 m-ről, a Glockner strasse parkolójából kb. 18-kor indultunk. Alpesi stílusban, -minden külső segítség igénybe vétele nélkül -szerettem volna keresztezni Ausztria legmagasabb csúcsát, a Großglocknert : 3798 m. A délnyugati gerincen – Stüdlgrat – fel, a normál úton le.
A Stüdlhütte winterraumjához sétáltam, hogy benézzek. Zoli addig a ház teraszán maradt. Beléptem az ajtón. Néhány bakancs az előtérben, mely helység egyben a fa aprítására is szolgált. Az előtérből lépcső vitt fel az emeleti hálóterembe, ahonnét halk beszélgetés hallatszott. Először a szintén az előtérből nyíló földszinti konyhába néztem be. Egy – mind később kiderült – cseh srác főzőgetett a fatüzeléses kályhán. Halkan üdvözöltük egymást. Felszaladtam az emeletre. Itt további három cseh legény készülődött az alváshoz. Valamilyen durva szesszel alapoztak ehhez a tevékenységhez . Ez akkor derült ki, amikor angolul beszélgetve meséltek másnapi terveikről, és megkínáltak belőle. Ők a normál úton, az EHJ-hütte felől akarták elérni a csúcsot. Ketten hótalppal, ketten túraléccel. Én is meséltem nekik terveinkről. Kölcsönösen sok szerencsét kívántunk egymásnak, és jó időjárást. Ők is úgy tudták, másnap kellemes napos idő várható, kicsit jobb, mint ma volt…
Visszasétáltam a Zolihoz. Szerinte már késő volt ahhoz, hogy a Stüdlgrat beszállásáig menjünk sátrazni : azt javasolta, aludjunk a winterraumban. Én ragaszkodtam az eredeti tervhez : sátrazás minél közelebb az út beszállásához. Zoli tudta, milyen fontos Nekem ez : végül megegyeztünk abban, hogy tovább indulunk , a Teisnitzkees kezdetéig, és ott a gleccser előtt sátrazunk. Így is tettünk. Végül kb. egy óra alatt értük el a gleccsert, és rögtön találtunk egy mások által már kialakított sátorhelyet. Rohamokban feltámadt a szél. Olykor 40-50 km/h-s lökések is lehettek. Öreg Quechua sátram erősen rögzítettük nagy kövek segítségével. Főzni csak a sátorban tudtunk. A barátságos belső térben egyik teát a másik után készítettük el gázfőzőnkön. Vizet az eredeti terv szerint hóból olvasztottunk volna, de a sátor mellett a gleccser egyik kis olvadék tavában a jég és a hó között már víz is csörgedezett. Csak ki kellett merítenünk a kristálytiszta vizet. Tettük is ezt szorgalmasan. Másnapra is főztünk a termoszba forró teát. Megosztottuk egymással, amink volt. Eszegettünk. A tea isteni volt, több literrel fogyasztottunk ebből a mennyei italból, mézzel édesítettük. Olyan jól sikerült a főzögetés és vacsorázgatás, hogy mire észbe kaptunk, már éjjel fél egy volt. A reggeli ébresztést 03.30-ra állítottam be, mert Nekem kicsivel több idő kell a reggelihez. Zolit végül 04.10 perckor ébresztettem. Gyorsan haladtunk az előkészületekkel. Zoli pehelyzsákját csomagolta össze, én polarguard hálózsákban aludtam. Egész éjjel tépte a sátrat a szél, de az konokul ellenállt. Reggel a derengő fényben készítettem néhány felvételt a sátorról, arról, milyen környezetben töltöttük az éjszakát.
Ez volt számomra a megtestesült álom. Mindig, mióta lenyűgöztek a hegyek, ilyen kalandokra készültem. Arra vágytam, hogy teljes egészében azonosulhassak ezzel a környezettel. Semmi se álljon köztük és köztem. Érezhessem a valóságot minden ízében.
És most itt voltam. Itt álltam a hűvös hajnalban, és körülöttem, amerre csak tekintetem pásztázta a környéket, a sátramon kívül csak hó, jég, a kék ég, felhők, hófedte hegyek, gerincek és csúcsok.
Lassan visszarángattam magam a készülődéshez. Most arra kellett koncentrálnom, milyen feladatok várnak rám, és azok sikeres megoldásához milyen felszerelésekre lesz szükségem. Ez fontos feladat volt, hiszen ezen múlhat az életem. Nem először szembesültem ezzel a feladattal. Az elmúlt években számos túrára kellett összekészítenem felszerelésem. Most is tudtam, mit akarok, és mit kell magammal vinnem, és hogy mire nem lesz szükségem. Gyorsan két halom készült. A sátorba térdelve az egyikkel megtöltöttem a zsákom, a másikat a sátor mélyére pakoltam. Nem lett túl nehéz a zsák. Csak az került bele, amire szükségem lesz. Jégcsákány, sisak, hét expressz, nyolc kötélgyűrű és heveder, két pruszik, hat darab HMS, beülő, hágóvas, egy ATC guide. Pieps. Tartalék zokni, tartalék kesztyűk két pár, pluszba egy meleg pulcsi. Tartalék sapka. Élelem : sajt, alma, sós mogyoró, méz. Füstölt lazac pástétom, kenyér, kés. Egy liter multivitaminos víz. Ezek egy 40 l-es Quechua zsákba. És amiket felvettem : Gore-Tex kesztyű, Mamut extrém kabát, polár pulcsi, Meindl D-bakancs, Quechua nadrág : mind víz- és szélálló, lélegző anyagból. Mobiltelefon, fényképezőgép. Egészségügyi vészcsomag : gyógyszerekkel és izolációs fóliával, kötszerekkel. Zoli felszerelései is hasonlóan festettek. Kivéve, hogy nála volt két 7mm-es 30 m-es Beal ikerkötél, a vasakat viszont én hoztam. Kb. egy óra alatt összekészültünk, így hat óra körül már úton voltunk a Luisenscharte felé, 3175 m magasra. A nyerget nem a gleccseren közelítettük meg : az előtte lévő Luisengratot másztuk végig. Szép kis mászás volt : olykor 2-es havas, jeges betétekkel. A nyerget és az út beszállását így 07.50-kor értük el. Mivel megéheztem, így leültünk egyet reggelizni. Nyolc után néhány perccel már megkezdtük mászásunkat a Stüdlgraton.


Május harmincegy, este hét óra


Zoli Nissan Primerája könnyedén engedelmeskedett a kormány minden mozdulatának, így szépen vette a kanyarokat lefelé a Glockner-strasse-én. Csendben ülünk. Álomszerű a helyzet. Megtörtént a csoda. Az, amiről azt hittük, nem lesz benne többet részünk. Huszonnégy órája még meg voltunk róla győződve, hogy hamarosan befejezzük földi pályafutásunk. Elfogadtuk a tényt : vége mindennek. Ennyi volt. Annak az esélye, hogy visszatérjünk a hóvihar által elborított, szél által korbácsolt, villámoktól szaggatott gerincről, közel nulla volt. Amikor már másodszor kellett lemenekülnünk a gerincről a körülöttünk sistergő villámok között, tudtuk, felfelé nem járható az út. Még három megoldás jöhetett szóba. Az első : lefelé mászunk a gerincen. Ezt is megpróbáltuk, de láttuk, hogy Zolinak erre nincs módja : akárhogy tesszük. Nem csoda, azok után, hogy már kétszer erős villámütés érte. Hiába biztosítom felülről, az a gerincen travelzálva nem sokat ér, nem tud biztonságosan mászni lefelé, félő volt hogy kiesik az útból, és súlyosabb sérüléseket szerez. Aztán még továbbra is ott volt annak az esélye, hogy ismét zivatarfelhőbe kerülünk, hiszen az első nagy viharfellegek és villámok is lentről emelkedtek felfelé. Erre vágytunk a legkevésbé. Arra is gondoltunk, maradunk, ahol vagyunk, hiszen úgy tűnt, itt legalább biztonságban vagyunk a villámoktól. A felettünk lévő kissé áthajló sziklagerinc megóvott bennünket a legrosszabbtól, a közvetlen villámcsapásoktól : mióta itt ültünk ezen a havas, kifelé lejtő, két méter hosszú, harminc centi széles párkányon, többször is közel hozzánk villámlott, de mi nem sérültünk meg. A hó lankadatlanul esett. Közben megszűntek a villámcsapások és dörgések. A hulló hó neszezésén kívül néma csend vett körül bennünket. Néha egymás szemébe pillantva mintha csak a tükörbe néztem volna : ugyanazt a tanácstalanságot és bizonytalanságot láttam Zoli szemében is, amit én éreztem. Mit kellene tennünk ? Mi lenne a leghelyesebb ? Súlyosan hangzottak el ezek a kérdések, és egyelőre nem volt rájuk kielégítő válasz.


Május harmincegy, reggel nyolc óra


Fáradtan és elgyötörten érkeztünk meg a sátorhoz. Megcsináltuk! Saját erőből kivágtuk magunkat . Visszatértünk az életbe. Szépen, lassan, szívósan. Lépésről lépésre. Makacsul. A Teischnitzkees-en lefelé már nem volt nehéz dolgunk. Bár nem volt egyetlen nyom sem, kötéllel összekötve lesétáltunk táborunkig. Lefelé menet szembejött egy túrasíző. Az első emberi lény rajtunk kívül több mint huszonnégy órája. Innét az ő nyomában mentünk le.
Amikor leültünk egyszer-kétszer lefelé menet a gleccseren, hogy egy-két dolgot megigazítsunk, egyszer elaludtam a meleg napon ülve…
A sátor megvolt, bár beázott, ahogy a sok friss hó összenyomta. Nem tudom, hogy miért történt, ami történt velünk. Zoli azt mondta, úgy érzi kapott egy új lehetőséget. Én is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg magamban. Nem zuhantunk le, nem csúsztunk ki, nem csapott agyon minket a villám, nem fagytunk meg, nem sodort el minket a lavina, nem estünk gleccserhasadékba. Azt kell, gondoljam, az égieknek még van valamilyen más terve velünk. Még van dolgunk itt a Földön.
Ettünk, ittunk, lassan tábort bontottunk, majd elindultunk le a Stüdlhüttéhez, onnan, pedig a parkolóba a kocsihoz, és közben próbáltuk feldolgozni a tényt : túléltük. Minden megpróbáltatás ellenére itt vagyunk épen és egészségesen.


Május harminc, este hat óra


Ott ülünk a havas párkányon a gerinc alatt, és nagy nehezen döntésre jutunk : ereszkedés az északnyugati falon. A legnagyobb veszélynek mindketten a villámokat éreztük. Elsősorban ezért ereszkedtünk. Először arra gondoltunk, maradunk, ahol vagyunk, mentsenek le minket az osztrák hegyimentők helikopterrel. Hívtuk a száztizenkettőt. Illetve csak hívtuk volna. Nem volt semmilyen térerő. Még vészhíváshoz sem. Ezért aztán az nem volt kivitelezhető, hogy ott maradjunk. Ráadásul folyamatosan havazott, és a levegő is erősen elkezdett lehűlni. A párkányon nem volt hely semmilyen biwak kialakítására. A hidegtől igazán csak egy jó hóbarlang tudott minket megvédeni, ezzel tisztában voltam. A gerincen nem lehet hóbarlangot építeni. Tehát mindenképpen lejjebb kell ereszkedni. A sok hó miatt akár a gleccserig, mert hiszen ha így esik a hó, reggelre lavinákkal lesz tele a hegyoldal. Aztán nem volt arra nézve semmilyen garanciánk, hogy a holnapi nap milyen lesz az időjárás. Több napig meg aligha húzzuk ki egy helyen várakozva. Egy volt csak biztos : a gerincen nem akartunk már mászni. Elegünk volt a villámokból. Bármi, csak villám ne. Se ma, se holnap, se máskor. Az ereszkedés az északnyugati falon, bele az ismeretlenbe, ráadásul harmincméteres kötelekkel. Tudtam, ez sem lesz semmi. Úgy számoltam, most kb. 3650m-en, lehetünk, tehát a gleccserig durván négyszáz métert kell ereszkednünk a legjobb esetben is. Ez két harminc méteres kötéllel annyi, mint…számolni sem érdemes. Tizenhárom ereszkedés. Ismeretlen terepen tapogatózva. De hát ez van , úgy éreztem, a sok rossz közül ez a legjobb döntés.
Belevágtunk. Elkezdtem átszedni a piros kötelet. Nem volt dörgés és villám már jó ideje. Abban a pillanatban, ahogy elkezdtem átszedni a kötelet, hatalmas menydörgés rázta meg a levegőt közvetlen közelünkben. Torkomban dobogó szívvel gyűrtem vissza a kötelet a hátam mögé. Valószerűtlen volt a helyzet. Úgy éreztük, valaki tréfát űz belőlünk. Figyeli a gyötrődésünk, aztán amikor mozdulunk valamerre, az orrunkra koppint. Megint csak a hóesés neszezését hallottuk. Mintha az előbbi óriási menydörgés meg sem történt volna.
Legalább egy órának kellett eltelnie, amire újra óvatosan a kötélhez mertem nyúlni. Most már gond nélkül átszedtem mindkettőt, és egy pár méterre felettünk és lévő szemes fúrt nittbe fűztem be ereszkedéshez. Kicsit hagytuk lógni a kötelet, hátha az a tréfás valaki, aki az előbb tett bolonddá bennünket, még tartogat valamit a tarisznyájában. De semmi. Néma csönd és hóesés. Leereszkedtem a kötélen, és közel harminc méterrel lejjebb találtam egy kisebb tömböt, amit kötélgyűrűvel körbe kötöttem. Ez volt a második standunk a lefelé vezető hosszú úton. Zoli rövidesen mellettem állt. Felsóhajtottunk. A villámoktól már nem kell tartanunk. Lehúztam a kötelet. Már csak egy út volt a számunkra : le az ismeretlen északnyugati falon.


Május harmincegy, éjjel két óra harminc perc

Ennyi volt bennünk. Húztuk, amíg lehetett, de most már kész, hívjuk a hegyimentőket. Attól tartottunk, ha reggel is ilyen lesz az időjárás, vagy rosszabb, akkor mindenképpen segítségre lesz szükségünk. Így helyesnek tűnt, ha az osztrákok már most tudják, bajban vagyunk. Reggelig legalább eszelhetnek rajta, mit is kezdhetnek a megmentésünk érdekében. Itt legalább már volt térerőnk is. Már ezért is érdemes volt leereszkedni. Beszéltünk már az Imivel, ő legalább már tudja, hol vagyunk. De ez még tegnap este volt. Azóta majdnem eltelt egy hosszú éjszaka. Most úgy éreztük, reggel nem lesz már erőnk semmihez. Főleg ahhoz nem, hogy tovább ereszkedjünk. Zoli telefonján tárcsáztam a száznegyvenet. Kicsöngött. Egy pillanatra elgondolkoztam: nem hittem volna, hogy valaha ezt kell tennem : hegyimentőket hívni, megkérni őket arra, hogy mentsék ki a hátsóm…Arra kérni őket, esetleg saját életüket kockáztassák az enyém miatt. Aztán eszembe jutott, jó néhány hegymászóval, akiket ismerek és nagyra tartok, már történt ilyen. Legfőképpen mégis két dolog volt az, amiért nem nyomtam ki a hívást : a mászótársam és a gyerekeim iránti felelősségérzetem. Saját büszkeségem miatt nem kockáztathattam az ő jövőjüket.
Angolul folytattuk le a beszélgetést. Közölte, hogy az osztrák hegyimentőszolgálat központjával beszélek. Érdeklődött, mi a gond. Hát mondtam neki, hogy abból van nekünk. Először meghallgatta a mondandómat, majd célirányos kérdésekkel még egyszer tisztázott minden fontos részletett. Nagyon örült, amikor meghallotta, hogy egy hóbarlangban kuporgunk. Azt mondta, maradjunk a melegben. Mondtam neki jó, de az itt nincs, ő biztos egy másik hóbarlangról beszél. Érdeklődött a felszerelésünkről, az állapotunkról, az élelemről, folyadékról, mobiltelefonok darabszámáról, akksik állapotáról, felírta a mobiltelefon számát, amiről hívtuk. Kérdezte, van-e GPS-ünk. Nem volt. A kérdések után a válaszokat hallva gondolom, jól vizsgázhattunk nála túlélésből, mert hangos „Perfect „-ek zúgtak a telefonban. Végül még egyszer felhívta a figyelmünket arra, hogy maradjunk a hóbarlangban, ők a segítségnyújtást csak kivilágosodás után tudják megkezdeni. Az, hogy milyen formában és pontosabban mikor fogják azt megtenni, nem említette. Azt mondta utoljára, hajnalban hívni fognak bennünket.
Ettől a pillanattól kezdve a kezemben tartottam a mobilt, mert ha a Zoli zsebre tette, nem voltunk benne biztosak, van-e térerő. A telefon kijelzőjét figyelve lassan peregtek a digitális számok. Olykor-olykor egy-két percre elbóbiskoltunk, de a hideg és a kényelmetlen testtartás miatt szinte azonnal magunkhoz tértünk. Párszor eszegettünk is. Zoli Manner nápolyit felezett meg, nálam még pár szem süti és sós mogyoró volt. Ezeket eszegettük. Én egy kis multivitaminos vizet iszogattam, Zoli teát kínált. Még langyos volt…
A hóbarlangban egész éjjel a fejlámpámmal világítottunk, de fél négy körül lekapcsoltam, hogy minél előbb lássuk a hajnali derengést. Négy órakor kiszedegettem a csonttá fagyott zsákokat a bejáratból. Kimásztunk a jégfalra. Nagyon óvatosan kellett mozognunk, mert az éjjel minden jéggé fagyott, és a felszínen való mozgás biztosítás nélkül nagy figyelmet igényelt. Már nem havazott. A látási viszonyok a derengő hajnali fény ellenére tökéletesek voltak Alattunk az ötven-hatvan fokos hószakadék jobbra húzódva kb. 70m-rel lejjebb beleütközött egy sziklagerincbe. A hóból kiálló sziklák után egy szélesebb és már jóval enyhébb dőlésű kb. 30 fokos hólejtő terpeszkedett egészen a gleccserig, vagy 180 m hosszúságban. Tehát összesen már csak 250 m. Még egy fontos körülmény megváltozott az éjszaka folyamán : hajnalra minden csonttá fagyott a falon. Az éjjel még kásás hófelszín összefagyott a friss hóval. Így legalábbis itt és ebben a pillanatban nem kellett tartani a lavináktól. Hideg volt. Legalább mínusz tizenöt fok. Most szembesültünk igazán a ténnyel, hogy mi lett volna velünk a hóbarlang nélkül…Szemernyi esélyünk sem lett volna arra, hogy megérjük a reggelt. Legalábbis komoly fagyások nélkül. Mivel percek alatt elkezdtünk reszketni a hidegtől, gyorsan visszamenekültünk a menedékünkbe. Valamivel később aztán összeszedtem magam, és újra kimásztam a falra. Először csak arra gondoltam, készítek egy-két állóhelyet a jégből. Legalább lesz hova kilépni a kicsúszás veszélye nélkül a hóbarlangból. Kimásztam a falra. Jégfejszémmel szépen, módszeresen kezdtem dolgozni. Hamarosan takaros párkányon álltam. Most, hogy volt jó állóhelyem, elkezdtem megigazítani ruháimat és beülöm. Éjjel a mászófelszerelések javát a zsákba pakoltam. Most mindent szépen elrendezve visszavettem. A zsákban úgy megfagyott minden, hogy pl. a harminc centiméteres Singing Rock expresszel, rajta két normál karabinerrel, úgy lehetett mutogatni, mint egy darab bottal. Lassan minden felszerelésem a helyére került. Mosolyogva vettem tudomásul az áldozatok számát : két kötélgyűrűm, három hevederem maradt a falon az ereszkedő standokban. Miközben elrendeztem a felszerelésem, éreztem, nem várok a mentésre. Nincs rá szükségem. Megoldjuk ezt saját erőnkből is. Gyorsan döntöttem. Mivel most egy hószakadék elején álltunk, és nem volt egyébként sem alkalmas szikla az ereszkedéshez, úgy döntöttem, készítek egy hógombát, és abból ereszkedünk tovább. Beszóltam a Zolinak a hóbarlangba, hogy adja ki a köteleket, és készüljön fel, lemegyünk. Mialatt kimászott a falra és ő is összerendezte felszereléseit, elkészítettem a hógombát, átszedtem a kötelet, majd beillesztettem a hógombába. A biztonság kedvéért egy tartalék pontnak még elhelyeztem Zoli jégcsákányát. Pont mielőtt megkezdtem az ereszkedést, csörgött Zoli telefonja. Az osztrák mentők voltak. Mondtam nekik, köszönjük a fáradozásukat, az idő pompás és éppen most indulunk lefelé. Osztrák barátunk gratulált, majd megkért rá, hogy feltétlen szóljak be a Stüdlhüttébe, ha leértünk. Letettem a telefont. Megkönnyebbültem. Ennyit a mentésről. Hát, nem nagyon törték magukat. Ez mindenki számára tanulságos lehet. Megkezdtem az ereszkedést. Pompásan működött minden. Nemsokára Zoli is mellettem állt. Itt már ismét egy sziklatömbön volt a következő ereszkedő standunk. Ebből a pontból jócskán traverzban kellet ereszkednünk, illetve inkább másznunk. Ezzel a második ereszkedésünkkel csaknem elértük a meredek hószakadék végét. Ebből a standból már a gyorsabb haladás érdekében technikát váltottunk. Mivel én úgy éreztem, hogy innen már gond nélkül lemászom szabadon, így Zoli lemászását, hatvan métert biztosítottam, majd amikor kiszaladt a kötél, ő megállt a hófalon a jégcsákányával biztosítva magát. Én ledobtam a kötelet, majd lemásztam hozzá .Bevágtam a jégcsákányom a hófalba, rátettem az önbiztosításom, két mély állóhelyet rugdaltam magamnak, majd megkezdtem Zoli lemászásának biztosítását. Ahogy leért, ismét ledobtam hozzá a kötelet, majd lemásztam. Még kétszer megtettük ezt, és Zoli a harmadik hatvan méteres hossz után a gleccseren állt. A fal és a gleccser közötti peremhasadékokat a korábban lecsúszott lavinák sokaságának romjai borították el a fal teljes hosszában. Az utolsó százötven méteren, a falon jó néhány rendkívül instabil lavina csatorna volt. Az elején még készítettem egy-két lavinapróbát, de amikor megnyomtam a trapéz tetejét, azonnal lecsúszott. Így inkább próbáltam a jegesebb, firnesebb részeken mászni, bár tudtam az alatt is, lehet további puhább réteg, amin a felső jég elcsúszhat. Végülis a fal teljes hosszát elborították a különböző lavinák nyomai. Válogathattunk, melyikben mászunk. De szerencsére hét óra körül elértük a Teischnitzkees-t.


Május harminc, este nyolc óra

Ott álltunk végre a gerinc alatt vagy harminc méterre. Egy rendkívül barátságtalan, jeges északnyugati falon. A következő ereszkedésnél is nagyon körültekintően kellett eljárni, nehogy beereszkedjünk egy meredek falra, ahol nem tudjuk folytatni tovább lefelé. Mindig több alkalmas tömböt is kerestem, mielőtt tovább ereszkedtem. Ha a kötél végének közelében nem találok alkalmas standot, akkor visszamászok a legutolsó alkalmas helyre. Mielőtt a Zoli utánam indult, mindig gondosan ellenőriztük, lehúzható-e a kötél ? Azért izgalmas pillanatokat értünk meg, mire a másik kötélvég elszánkázott mellettünk a meredek jégen. A második vagy harmadik ereszkedés után vettük észre, hogy itt már van térerő. Valakit fel kellene hívni, hogy legalább azt tudják, merre szedjenek össze minket, ha minden végleg elromlik. Egyértelmű volt a választás : hívjuk Imi barátunkat. Először Zoli beszélt vele, majd átadta nekem a telefont, hogy pontosan elmondjam, hol is vagyunk. Imi mindent gondosan feljegyzett, többször is visszaellenőriztük. Érezhető volt a feszültség. Imi megkérdezte, kérünk-e valamit? Mondtam neki : Igen, két forró capuccinót !! Letettük a telefont, és azt gondoltam, igen, egy forró csoki tényleg jó lenne.
Még két további harmincméteres ereszkedésre volt időnk este kilenc harmincig. Ekkor már vagy százötven méterre lehettünk a gerinc alatt, tehát még kétszázötven méter volt hátra. De a remény azért élt bennünk, hátha közelebb még a gleccser. Így az összekötött harmincas kötelekkel biztosítottam Zolit, aki lemászott még hatvan métert, hátha kevésbé meredek terepet találunk lejjebb. Nem volt az. Így Zoli visszamászott hozzám. Imivel úgy beszéltük meg, ha este tízig nem jelentkezünk be, tíz óra egy perckor hívja a száznegyvenet, és elmondja, hogy hol keressenek minket. Így hát felhívtuk Imit, és elmondtuk neki, hogy nyomunk egy biwakot, és majd reggel beszélünk. Este tízre járt az idő. A levegő még jelentősen hűlt, és havazott. Neki láttam egy hóbarlang kiásásának. Sajnos nagyon hamar elértem egy sziklatömböt, így nem volt alkalmas a biwakra.
Sebaj, kerestem egy másik helyet a jégfalon, és már ástam is a másodikat. Alig néhány csapás után kemény jeget értem. Charlet Moserem csapásai csak kis darabokat feszegettek le a tömör jégből. Egy órás erőfeszítés után feladtam. Annál is inkább, mert közben a teteje is félig beomlott. Na, most hajrá a harmadiknak. Itt már sikerült majdnem elég mély havat találni. De csak majdnem. Sziklát és jeget találtam a felszín alatt, így ez a barlang is csak egy keskeny párkány lett, nem lehetett tovább mélyíteni. Zoli közben már annyira átfázott a közel két órás álldogálásban, hogy egyfolytában teljes testében reszketett, így megbeszéltük, hogy felfekszik erre a harmadik jégbarlang kezdeményre, én pedig betakartam a két hátizsákunkkal. Éjfélre járt az idő.
Ott álltam a töksötét, jeges, hatvan fokos északnyugati falon, és arra gondoltam kezemben az egy szál jégcsákányommal, most Uram, ha vagy fent az égben nézz le rám és segíts, most elkelne a segítséged…Néma csend volt körülöttem. Csak a ruhámon végig csordogáló hó neszezése hallatszott. Emlékszem, még az járt a fejemben, most aztán igazán közel vagyok a hegyhez. Nem tompítja semmi sem a közelségét. Érzem minden ízében.
Hosszasan pásztáztam a fejlámpámmal a hegyoldalt. Elindultam egy kicsit feljebb és oldalra, oda, ahol a fajlámpám fényénél úgy éreztem, a felsőbb régiókból több hónak kellett lefolynia. Már az első jégcsákány csapásnál éreztem, sokkal puhább a hó, mint az előbbi helyeken. A felszíni kicsit fagyottabb réteg áttörése után puszta kesztyűs kézzel tudtam lefelé ásni. Nem sokára már felfelé folytathattam az ásást. Félóra alatt ki tudtam annyira bővíteni, hogy bemászva már belülről alakítottam tovább. Nem sokára alkalmas volt két ember számára. Kimásztam, és megkerestem Zolit. Ott feküdt, ahol hagytam. Teljesen be volt havazva. Leráztam róla és a zsákokról a hó nagyját, majd mindketten elmásztunk a laza mély hóban a negyedik hóbarlanghoz. Először Zoli fészkelődött be, majd én követtem, miután beszórtam minden felszerelésünket. Végül a szűk bejáratott a két zsákkal tömtem el. Egyelőre fellélegezhettünk.
Miután elhelyezkedtünk, megkezdtük hosszú és kényelmetlen várakozásunk. A percek ólomlábon sétáltak csigalassúsággal. Lassan, nagyon lassan telt az éjszaka. Néha mogyorót rágcsáltam, és ittam egy kis multivitaminos vizet. Hiába volt azonban a hóbarlang, úgy éreztük, még egy ilyen éjszakát nem akarunk és nem is bírunk ki. Talán jobb lesz, ha minél előbb segítséget kérünk. Legjobban attól tartottunk, hogy az időjárás nem fog javulni, és akkor itt rekedünk. Akkor legalább minél előbb kérjünk segítséget. Éjjel fél háromra lassan elhatároztuk magunkat.


Május harminc, reggel nyolc óra tíz perc

A Stüdlgrat az egyik legszebb útvonala a Großglockner megmászásának. Szép a kilátás róla, két gleccsert hasít ketté : nyugatra Teischnitzkees, keletre a Ködnitzkees. Néhány helyen olyan éles a gerinc, mint egy késpenge. A beszállása háromezeregyszázhetvenöt méteren van.
A kalauz szerinti mászóidő négy óra harminc perc. Reggel nyolc után néhány perccel vágtunk neki. Tizenegy órára voltunk a Frühstücksplatzl-nál, háromezerötszázötven méteren. A gerinc elején valóban könnyű mászással lehet haladni a gerinc nyugati oldalán. Bár most havas, jeges volt a tömbökkel borított oldal, és nehéz volt a mozgás a hófoltokat kerülgetve, vagy átmászva rajtuk. Kötélbiztosítás nélkül haladtunk, majdnem a Frühstücksplatz-ig. Olykor nem éreztem azt, hogy csak egyes, kettes a terep. Kicsit nehezebbnek tűnt, de biztos bennünk volt a hiba. Arra azért egy idő után rájöttem, hiába javasolja a kaller a gerinc nyugati oldalán haladást, azért a biztosítási pontok magán a gerincen voltak elhelyezve. A régiek és az újak egyaránt. Ezért egy idő után már mi is mindig közvetlenül a gerincen másztunk. Amikor a Frühstücksplatz-ot elértük, és felpillantottunk az állítólagos kulcshelyre, röhögnöm kellett. Legalább tizenöt sokkal gonoszabb helyet másztunk át kötél nélkül a Zolival. Ennyit a kallerről. A használata fakultatív. Amikor elértük a kulcshelyet jelentő bevágást, csak azért is használtam a belógatott kötéldarabot. Úgy éreztem ennyi már jár.
Rövidesen elmásztunk a Szószék mellett, és elértük az első drótköteles szakaszt. Közben az időjárás elromlott. Zoli már javasolta a Frühstücksplatzl-nál is a visszafordulást, de én azt mondtam neki, hogy ilyen könnyű terepen akkor is befejezzük az utat, ha nyakunkba szakad az ég. Közben teljesen beborult, és a szélnek kitettebb helyeken vastag jégréteg rakódott a sziklákra. Én egészen addig élveztem a mászást a romló körülmények ellenére, amíg lentről fel nem hallatszottak az első mennydörgések. Továbbmásztunk. A zivatarfelhőben tomboló elektromosságra, a villámokra nem gondoltam. Pedig kellett volna. Bár sokat gondolkodtam azon, mi lett volna ha előbb visszafordulunk, hiszen a vihar egyértelműen lentről borította el a gerincet, lehet hogy lent sokkal intenzívebb volt. Bár itt fent sem panaszkodhattunk. Valahol a második fixköteles rész előtti kitett gerincszakaszon járhattunk, egy kis nyereg után, amely vagy tíz méter hosszú volt, hóval teljesen elborítva, a csúcstól kb. százötven méterre szintben, és vagy hét kötélhosszra. Fent álltam egy teljesen kitett gerincrészen, egy régi vasrúdra standoltam be, és biztosítottam a Zoli mászását. Már vagy öt perce hallottam az állandó zizegést. Először azt hittem, bekapcsolódott a mobilom, vagy a fényképezőgépem, és valamelyik adja ezt a fura hangot.
Amikor a Zoli már egész közel ért, akkor döbbentem rá, mi okozza a hangot. Már hallottam róla öreg hegymászók elbeszéléséből, amikor a statikus feszültségtől elkezd zizegni a rajtad lévő fémfelszerelés. Szent Elmo tüze táncol a fém alkatrészeken, és lesújtani készül a villámcsapás, hogy kiegyenlítse a feszültségkülönbségeket. Ahogy Zoli közelebb lépett hozzám, mintha tükörbe néztem volna : az ő hátán is itt meredeztek túrabotjai és jégcsákánya. Ráordítottam, hogy dobja le a túrabotokat a gerincről, én is gyorsan lekaptam a zsákot a hátamról, de közben hosszú alubotjaim már szinte leugrottak a zsákról a zizegéstől. Az egyik hevedert gyorsan kibontottam, de pánikszerű kapkodásomban a másik nem akart engedni. Végül sikerült. A botok lerepültek a gerincről. Zoli kezéből kikaptam az ő botjait, és már repültek is lefelé…
Mondtam neki, gyorsan vegye le a jégcsákányát is, és akassza a beülőjére. Miután ezt megtette, kivettem őt a biztosításból, és csak a harmincméteres kötél kötött már össze bennünket, mondtam neki, innen mindenki a saját ura, ha esünk reméljük, hogy fent akad a kötél, pucoljunk le erről a rendkívül kitett részről. Félig csúszva, félig mászva elindultam le egy havas bevágásban, kb. húsz méterrel lejjebb találtam rá kis menedékünkre, a két méter hosszú párkányra. Itt volt egy szemes nitt, erre kitettem magam, biztosításba vettem a Zolit, és elkezdtem behúzni a kötelet. Közben azonban már rendkívül sűrűn hullott a jégdara, és a felettem lévő gerinc, ahonnét a Zoli még nem ért le, egyfolytában sistergett a villámcsapásoktól…meg voltam győződve róla, hogy ezt nem fogjuk túlélni. Annyira közel csapkodtak a villámok, hogy előbb csak a kisülések ívének a sistergését hallottam meg, majd utána jött a mindent elsöprő erejű mennydörgés. Pár perc múlva Zoli mellém mászott. Két kisülést sikerült begyűjtenie, mire mellém ért, de valami csoda folytán túlélte…az egyik a két karja között záródott…
Azt hiszem, a többit már elmondtam. Még egyszer megpróbáltunk felfelé mászni a gerincen, de ismét olyan égiháborút kaptunk a nyakunkba, hogy többé nem mertük a felfelé haladást kockáztatni, pedig alig száz méterre voltunk szintben a csúcstól… de hát ilyen a hegymászás. A hegy megvár.


2008 06. 02.-03.


Lejegyezte: Szilágyi Zsolt



ugrás a lap tetejére
"Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamirevaló embernek kell hogy legyen egy Matternhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matternhorn a szép,... hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, ... hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély."
Benedek István
Csavargás az Alpokban