Csend

Csend a Darmstädter-en

Október 16.:
Esik az eső a Grossglockneren, menjünk inkább Magas-Tátrába, ott szép őszi idő van. Jó, de melyik csúcsra? Legyen a Fecske-torony, onnan gerincen át a Lomnic.
-Halo, Téry ház? Van szabad hely Október 22 -re négy főnek?
-Nincs.
Nézzük a Szilézia házat. Booking szerint van hely, már foglalom is.
Ha Felkai-völgy, akkor nyilván Gerlachfalvi-csúcs. Felnyitom a nagy könyvet, Komarnicki Gyula: Magas-tátra hegyvilága. Batizfalvi-próba felé? Felkai-próba vagy Martinka? Nem, nem! Menjünk a Tetmajer-horhosba, és majd onnan a csúcsra. A keleti kuloár II+ -os nehézségű, arra nem kell sok eszköz.
Ez a Darmstädter-út.
Október 20.:
Izgatott pakolászás. Még egy pár karabiner, kesztyű, sapka, hágóvas. Mostmár lehet kelleni fog, a webkamerákon már látni hó nyomokat. Följebbi részeken egész sok is lehet már. Néhány müzli szelet, egy kis datolya, már csak a kötél van hátra. Elég lesz egy 60-as? Vagy vigyek két félkötelet? Nem, elég egy, de legyen fél. Annak kicsi a súlya, egy II+ -os úton nem kell nagy erőkkel számolni. Szép zöld Tendon master 7.9. Próbálok aludni, nem tudok, izgatott vagyok a holnapi utazás miatt, várom már a Tátrát.
Október 21.:
A nap álmosan de vidáman indult. Nem túl korán, ráérünk. Kis reggeli, autóba be és irány a Tátra. Vác, Balassagyarmat, Brezno, trba. Az út gyorsan eltelt. Egészen a Szilézia ház parkolójáig tartott. Bejelentkezünk, elfoglaljuk az apartmant. Még világos van, sétáljunk egyet a környéken! A tó gyönyörű a Felkai vízeséssel. A nap már elbújt a nyugaton lefutó gerinc mögött. Hűl az idő, sötétedik. Megyünk vacsorázni. A vacsora nem várt élmény volt. A minősége, a körítése... Már csak ezért megéri itt aludni. Evés után a biliárd asztal vonzott be minket. Játék közben találkoztunk "jókedvű" (alkohol hatása alatt lévő) magyar társainkkal, akik a Kis-viszókát tervezik másnapra. Az órák csak úgy elgurulnak a golyókkal. Te nyertél, játszunk még egyet, most megverlek, mégegy..! Késő van és még össze kell tenni a holnapi csomagot. Beülő megvan, karabinerek, néhány expressz, pár ék és friend, lapka, hevederek és kötélgyűrűk. Kötél, sisak, hágóvas. Jégcsákány? Nincs fent sok hó, elég lesz ha egyet viszünk, hátha kell a biztosításhoz. Bakancs és fejlámpa, bár utóbbit csak reggel szeretném használni, este mire jönnek a medvék, nem szeretnék kint lenni. Egy két apróság, és kész a pakolás. Álmosan dőlünk az ágyba. Reggel szétváltunk.
Október 22.:
Jó reggelt! Halkan, ketten még alszanak, ne keltsük fel őket!
-Ők hova mennek ma?
-Nem tudom, talán a Kis-viszókára.
-Akkor pont alattunk fognak elsétálni.
Hova tettem este a Bakancsom? Itt van, mehetünk.
Az ajtón kilépve, piros lett az orrom, de már az Örököseső fal után levettem a piros pehely kabátom.
-Azért óvatosak legyünk ma! Csak addig megyünk ameddig biztos, ne erőltessük a csúcsot. Legrosszabb esetben visszafordulunk.
-Én nem szoktam azzal számolni, hogy nem sikerül, maximum útközben újra tervezek és lejövök.
A Virágoskert most nem olyan színes, meglátszik rajta a nyár hosszú ideje. Az ösvényt a Hosszú-tónál elhagyjuk. Fel a törmeléken, a 4 vályú közül, balról a 2. a miénk. Felvesszük a beülőt, a kötél nagy részét a vállamra tekerem, alig 10m-re egymástól bekötünk. 20m után megállunk. - Ez a hómező keményebb mint aminek kinézett, hágóvas fel!
-Kész vagy?
-Mehetünk!
Ebből a bevágásból balra ki kell másznunk. Ez nem egyszerű, ide beteszek egy éket. Technikás, küzdős 5m után könnyű, füves lépcső. A sziklákon jéghártya. Keresek egy standnak alkalmas helyet. A kint lévő kötél elfogyott, a vállamról bontom le. Ott egy heveder egy kövön! Belerúgok a köbe, stabil. -Stand, jöhetsz! A kötél lazul, behúzom. Egészen a végéig.
-Merre tovább?
-A bordán fel. Megyek is!
-Csákány nem kell?
- Nem, maradjon nálad.
Nem teszek közteseket, csak megyek az egyre meredekebb lépcsőn. Már egészen mászós.
-Még 15m!
Az ott, az jó lesz standnak. Nem, inkább az!
-Mennyi kötél van még?
-5 m!
Az elég lesz. Ez a kő jó lesz, mögötte szép repedés, ebbe bele ül egy kicsi friend. Kicsivel feljebb pedig egy passzív ék.
-Stand! Jöhetsz!
-Jókor, volt még egy méter kötél. Jövök!
60m kötelet húzok be. Jól haladunk.
Innen tovább a bordán. Nem, erre nem megy. Megyek jobbra a vályúban, az könnyűnek néz ki.
-Várj, beveszek.
-Hát jó, bevehetsz.
A vályú nem volt olyan könnyű mint aminek kinézett.
Ide kéne egy köztes. De hova? Ide nem megy be. Ide sem. Továbbmenni nem tudok itt. Visszamászom. Nézzük itt. Beragadok. Se föl, se le. Mi lesz, leesek? Nem kéne. Na jó, akkor föl, csak lesz valami. Nincs semmi. Fűcsomókba kapaszkodva felküzdöm magam inkább nem gondolva arra, hogy mi van ha leesek. A vályú egyszer csak kitágul, ellaposodik, egy nagy hófolt fekszik előttem. Stand helyet keresek. Nincs itt semmi, reibung az egész a hófolt fölött. A csákányom lent hagytam. Kicsit beásom magam a hóba, nekidőlök a sziklának.
-Nincs stand, óvatosan gyere! Valamennyit tudok tartani.
-Indultatok?
-Indulhatsz!
A kötél lassan jött. Nem láttam a túlsó végét.
-Húzz be!!
-Tartalak!
A kötél lazul, megint tudom húzni. Már csak pár méter hiányzik. - Ez meleg volt.
-Csákánnyal is küzdős volt.
-Pedig könnyűnek nézett ki lentről. Aztán standot sem lehet itt építeni, tovább menni sem tudtam.
-Menjünk le! Nem haladunk úgy mint terveztük.
- Hát nem. Ezt most ne erőltessük.
-Lassan, óvatosan, most ráérünk. Nem szeretném ha mentéssel végződne.
-Én majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy magunktól lemegyünk egyben.
Kell egy ereszkedő stand. Van nálam sok 7-es kötélgyűrű. 20m -rel odébb volt egy nagy kőtömb, az jó ereszkedni.
Körbe kötöm, belerúgok stabil-e.
-Mennyire megy biztosan a beszerelés ereszkedéshez?
-Azért nézz rá.
-Akkor szerelj be előbb te, én majd alád és megyek előre. Leereszkedek, itt nem tudok standot építeni. De jobbra látok egy bent hagyott hevedert a vályúban. Vissza kell mászni, újra ereszkedni jobbra indulni a standtól. Így elér a hevederig a kötél.
-Szabad a kötél, jöhetsz! Óvatosan mert nagyon jobbra húz be a vályúba.
Egy vékony lemez felső csúcsán, a heveder mellé beteszek mégegy kötélgyűrűt. Kicsit bizarr, de másokat is elbírt már a kő.
-Szerelj be, megyek előre.
A vályúban a vékony, átlátszó jégréteg alatt víz csordogált. Sehol egy repedés, sehol egy kőfej. Bent hagyok éket vagy friendet, mindegy csak legyen már valami. Sehol semmi. Nehezen elmászok balra, ki a bordára.
Küzdős, nem szabad gondolkodni, hogy mi lenne ha...
- Itt a kőtömb ami mögött voltak az ékek!
Ez jó lesz most is.
A tetejére szépen ráül egy hevederem. Így, most még szebben ül, most kicsit mélyebben. -Stand, szabad a kötél, jöhetsz!
-Itt hogy mentél át?
-Át kell mászni. Óvatosan, nem egyszerű.
-Jó, megvan. Ez nem tetszett. Most parázok.
-Nem látszik rajtad.
-Pedig parázok.
-Szerelj le.
Lehúzzuk A kötelet, befűzöm a hevederbe.
-Szerelj be, aztán megyek.
Azért remélem kitart a kő amíg lemegyünk!

Felteszem a lapkám a kötélre.
-Na jó, megyek, lent találkozunk.

*

Kiesett!

Zuhanunk.

Fejjel lefele vagyok.

Vége, most meghalunk.

Mintha nem lenne semmi, csak a csend és a sötétség. Teljes nyugalom.

*

Nem tudok mozogni. De élek! És mi lehet Zolival? Él vajon? Hol lehet?
-Zoli! Megvagy? -Zoli!!
Nyöszörgő hang valahonnan a közelemből:
-Nem tudok mozogni!
-Még én sem.

Pii!
10..9..8...2..1.
Pii!
10..9..82..1.
Pii!

A völgyből hallom jókedvű magyar turisták válaszát:
-Kacsa! Liba!...
Senki nem válaszol segítséggel.

Lassan jön vissza a mozgás. Először a lábaim, a kezeim, majd az egész testem tud már mozogni. Nem tudom mennyi idő telt el mozdulatlanul. Elkezdek felülni, de látom amint mozdulok, Zoli lejjebb csúszik. A kötél feszes köztünk, pedig nálam csak a lapkában van benne. Most már ő is tud mozogni, de fejjel lefele fekszik egy vályatban. Nekem volt nagyobb szerencsém a kis lapos résszel, amire estem. Zoli meg szeretne fordulni. Ehhez össze kell játszanunk. Beültem én is a vájat tetejébe, a jégcsákány, ami a beülőmön lógott, beakadt a tüskéje a vályú oldalába, a feje a hasamba. Nem tudom, direkt vagy véletlen. De a csákány megtámasztott, így már tudtam annyit tartani a lábaimmal, hogy Zoli mozoghasson. Ő megfordult, közben lejjebb csúszott, és felült. Levettem táskám, felvettem belőle a pehely kabátot. Ettem, ittam és előástam telefonom. Mindezzel siettem, hogy meglegyenek még amíg tart az adrenalin és nem fáj mozogni. Közben felfedeztük mi történt velünk. Megállapítottuk mekkorát estünk, ott 20m -re becsültük, amit később a Gps is igazolt. Zoli kb. 4m -rel többet. Zoli rögtön tudta, eltört a lábszára és ránézve elég bizarr látvány volt amint szeme fölötti sebből egész tócsa fojt ki. Én furcsálltam, hogy nem fáj semmi. Csak lassan kezdett a vállam fájni és a bokám eltónustalanodott. Szerencsére csak annyira elzsibbadt.

A mentő hívás nem volt egyszerű. A beírt szám nem volt kapcsolható, később rájöttem, azért mert nem írtam elé + -t. SMS -t küldtem anyukámnak, aki épp tesómmal alattunk kirándult a völgyben. A gyenge térerő miatt az üzenet csak részben ért célba: Hívj mentőt a Gerlachfalvi keleti oldalára, élünk, valszinulg. A kimaradt rész árulta volna el, hogy egy törött lábra számíthatnak a mentők. Nemsoká anya elért minket telefonon, közben már tudtunk beszélni a hegyimentőkkel mi is. Anya kihívta őket, Zoli még pontosítottuk nekik, hol vagyunk. Már csak a hosszas várakozás van hátra. Közben fészkelődtünk, poénkodtunk, próbáltunk melegen maradni. Vártunk, vártunk de a helikopter nem jött. Már kezdtünk fázni. Sőt, nagyon fázni. Másfél óra telt el az első SMS és a helikopter hangja közt. Nagy megkönnyebbülést hozott amikor meghallottuk, bár még nem láttuk. Pár másodperc múlva feltűnt szemünk előtt a piros-fehér helikopter. Gyorsan felemeltük mindkét kezünk, ekkor már erősen fájt a vállam. Erre a helikopter hátat fordított és repült egy kört a völgyben. Amikor visszaért, megállt felettünk. Olyan erős szele volt, arra gondoltam, jó jó, hogy megjöttek de nem vagyunk valami stabilan. Mi van ha ez a szél lök le minket végleg? Próbáltam tartani magam, de éreztem, hogy csúszom egyre lejjebb. Egy mentőst kezdtek el leengedni. Mikor leért, megkönnyebbülve éreztem, gyengül a szél körülöttünk. A helikopter elszállt, a mentős pedig gyors felmérés után, rögtön Zolihoz igyekezett. Eközben, hogy az idő hasznosan teljen, felfedeztem, hogyhogy kosaras hágóvas van a remek Scarpa bakanccsán? Zolit elkezdte kikérdezni, nem tudom pontosan miről. Egyszer csak mindketten felnéztek és a mentős megindult felfele a kötelünkkel.
-Mondtam neki, hogy nem vagyunk valami stabilan.
Felfele menetben a hágóvasból kicsúszott a mentős bakancsa, majdnem ő is a völgybe vetette magát. Ezen már csak kínosan mosolyogni tudtam magamban. Fölöttem pár méterrel kikötözte a kötelet egy nagyobbacska kőtömbhöz. Ez most nem volt megnyugtató hatással. Éppen nem akartam megbízni ezekben a tömbökben. Mire visszaért Zolihoz, ismét megéreztem azt a rettentő erejű szelet. A helikopterről egy újabb piros ruhást eresztettek le. Hozott magával valami rögzítőt, kis kötszert, injekciót. Zoli lábát sínbe tették, megszúrták az injekcióval és egy nagy hálóra fektették. A beülőt könyörtelenül levágták. A hálót a helikopter drótkötelére rögzítették a mentőssel együtt és már emelték is. Megnyugtató érzés volt őt már biztonságban látni. A még kint lévő cuccokat, kötél, tea, beülő maradvány, gyorsan betettem a táskámba. A velem maradt piros ruhás megkérdezte fel tudok e állni. Ebben nem voltam biztos a tónustalan bokáim miatt, mégis egyértelműen válaszoltam, hogy igen. Sikerült is. Pár lépéssel feljebb vitt, rám adott egy mentő háromszöget (ez rendkívül kényelmetlen mikor felemelnek vele), majd bekucorodtunk egy sziklatömb árnyékába a helikopter szele elől. Amíg vártunk, megkérdezte mi történt. Csak annyit mondtam, hogy kiszakadt az ereszkedő stand. Nem válaszolt de, az eltorzuló tekintete alapján, rögtön értette a sztorit. A helikopter visszatért, a szikla most elállta a szél útját. Amint leért hozzánk a sodrony, a mentős előbb engem, majd magát is rákapcsolta. Amint elemelkedtem a földről, szidtam a háromszög kitalálóját. Odafentről gyönyörű látvány a Magas-Tátra. Sosem repültem ezelőtt. Nagyon tetszett, hogy csak ott lógok a helikopter alatt a szélben. Gondolatok nélkül csak néztem a csúcsokat, a tavakat és a Szilézia ház mellet integetőket. Ott vannak anyáék is. Próbáltam megkeresni őket. Nem láttam. Lehet mert akkor már nem is voltak ott. Repültünk tovább, nagy ívben a szélben. Egyszer csak megpillantottam alattunk egy nagy H betűt egy szürke körben és mellette embereket. Az egyik feküdt, feltűnően mászós ruhában. Zoli volt ott. Leeresztettek minket a mentőssel. Odébb vittek és a helikopter leszállt. Kikérdezett egy újabb piros ruhás, hogy mi fáj. A vállamat mondtam, de meglepve vettem észre, hogy nem is igazán fáj. Egy kicsit éreztem csak, hogy meg lett ütve. Elkérték az igazolványaim. Személyi, MHSSZ tagsági kártya, biztosítás (Alpenverein), nemzetközi TAJ. Lefotózták őket és már vissza is kaptam. Zolit hordágyon betették a helikopterbe, közben megszabadítottam magma a hágóvastól. Beültettek engem is Zoli mellé. Anya telefonált, hogy hova visznek. Gyorsan elmondtam neki, hogy a poprádi kórházba. Amint letettem, már szálltunk is fel. Itt bent a fülvédővel sokkal halkabb élmény az utazás. És nincs az a jéghideg szél. Néha megrázkódik körülöttünk a hatalmas szerkezet. De élvezem a biztonságot, a stabil helyet. Már látom a poprádi repteret. Itt le is szálltunk, bár én arra számítottam, rögtön a kórházba visznek. Kiszálltunk de nem történt semmi. Pár pillanatot vártam, majd szemügyre vettem a helikoptert. Körbejártam, nézegettem. Egyszer csak szóltak, hogy üljek be a mellettünk álló mentőautóba. Ekkor láttam, hogy Zoli már bent fekszik. Elindultunk, izgatottan figyeltem merre megyünk. Nem láttam ki, próbáltam követni az irányt, merre kanyargunk. Út közben Zoli azzal nyugtatott:
-Nem volt olyan, hogy valamit te benéztél.
-Tényleg?
-Nem, ezt együtt néztük be, én is ott voltam.
Ott még el tudtam fogadni, nem tudtam még gondolkodni, hogy mi is történt. Csak vártam, hogy történjen tovább. Megálltunk. Kinyílt az ajtó, Zolit kigurították, nekem szóltak, hogy szálljak ki. Bementünk a kórházba. A folyosón megállítottak. Kicsit sem éreztem furán magma amiért mindenki engem kezdett bámulni, miután Zolit betolták egy szobába. A beülő és a sisak még rajtam volt, a jégcsákány a kezemben. Én is megnézném jól ha ilyen látvány fogadna a kórházban. A mentősök akikkel eddig találkoztam, mind eltűntek. Levettem a beülőt, sisakot. Leültem egy székre és vártam mi lesz. Hagytam, hogy történjen. Megérkezett anya. A poprádi kórház nem egy álomhely a magyarok számára. Két órája vártam, hogy mi lesz, amikor anya elkezdett érdeklődni, hogy miért nem történik semmi. A recepción valami papírt kértek, hogy bejelentkezzek. Hiába mondta nekik, hogy most hozott be a helikopter, nem igazán foglalkoztak vele. A nővérek nem voltak hajlandók angolul beszélni, mondván, hogy ők nem tudnak (később már tudtak). Mellettünk egy magyar nő ült, aki szintén órák óta várt. A férjét betolták hordágyon egy szobába, és azóta nem foglalkoztak vele. A hosszas várakozás alatt kezdtem feldolgozni mi történt. Kezdett világosodni a kép, hogy mekkorát hibáztam, hogy nem múlott semmin, hogy már nem ülhetnénk itt többé. A 112 segítségét akartuk kérni, hogyan juthatunk be egy orvoshoz. Nem voltak épp segítőkészek. Ekkorra már izzasztott a fájdalom a vállamban. Végül már az összes várakozó sérült, beteg ott állt az orvos ajtajában, hogy szlovákul elmagyarázzak neki, hogy hívjon már be engem. Furcsa érzés volt, hogy ennyi idegen támogat. Az egészből annyit értettem, ,,maďarský krapek. Végül a doki nagy kegyesen behívott. Bejött velünk egy szlovák férfi, hogy majd ő segít, beszél az orvossal szlovákul. Ez nagyon nagy segítség volt, mert miután meghallotta az orvos a szlovák nyelvet, nem volt hajlandó többen angolul beszélni. Felküldött röntgenre. Felfele a lépcsőn jutott eszembe, vajon mi lehet Zolival? Anya mondta, hogy meg kell műteni, itt tartják pár napot. A felvételeken látszott, hogy nincs nagy gáz a vállammal, csak zúzódott. Az egyik nővér felfedezte a horzsolások közül a legkisebbet, ezt fertőtlenítette és bekötözte. Ezen anyával kínosan mosolyogtunk. Bal kezem kendővel felkötötték és már el is bocsájtottak.

A Szilézia házba vezető úton már csak sírtam. Állandóan az járt a fejemben, hogy meghaltunk az én hibámból. Annyira kicsi volt az esélye, hogy túléljük, hogy olyan érzés volt, mintha már nem lennénk itt és csak a kín maradt belőlem, hogy ilyet hibáztam. Hogy miattam kellett másnak is befejeznie. Folyton próbáltam nyugtatni magam, hogy de hát itt vagyunk. Csak bámultam ki az ablakon, néztem ahogy egyre messzebb kerül tőlnk a kórház épülete. Bántott a gondolat, hogy oda juttattam Zolit. Nem tudtam megnyugodni.

Félpanziót kértünk, de nem értünk vissza vacsora végéig a Szilézia házba. Nagyon éhesek voltunk, megkérdeztük nem tudnának e adni mégis valamit enni. A teljes svédasztalos vacsora kínálatát tálalták elénk egymás után. Nem győztük a csodálkozást, hogy vacsora idő után így foglalkoznak velünk. Utólag belegondolva, tudták, hogy helikopterrel jöttem le, mert anya kért a recepción is segítséget a mentősökkel való kommunikációban. Szégyelltük, de nem bírtuk megenni amit kihoztak. Nagyon jól esett a vacsora. Az éhség miatt is, de a személyzet kedvessége is megfogott.

Fent a szobában már csak bedőltem az ágyba és sírtam amíg el nem aludtam.

Október 23.:
Aznap reggel haza utaztunk. Hárman. Zoli a kórházban maradt. Már nem akartam gondolni semmire. Csak vártam, hogy múljon az idő és könnyebb legyen gondolni bárminre ami az elmúlt napon történt.

Pár nappal később Zoli a Máltai szeretetszolgálat mentőautójával utazott a váci kórházba, ahol még több hetet töltött el.

*

A vállam fél év alatt teljesen rendbe jött. Zolinak sok-sok műtét és sok-sok torna, edzés után már jó állapotban van a lába. Nem működik úgy mint azelőtt, de már fut, biciklizik vele.

Nagy Marci
2018. november 22.

Utólag

Ha visszagondolok arra a napra, mindig az jut eszembe, hogy ezt csúnyán benéztem. Hogy nagyobb volt az önbizalmam, mint a tudásom. Mindenki azt kérdezi, mit tanultam belőle. Én nem konkrét tanulságot vonnék le belőle. Úgy gondolom, az eset óvatosságra int nem csak engem, de a történet olvasóit, ismerőit is. Nincs olyan, hogy elég jó vagyok. Sem, hogy úgyis meg tudom csinálni. Olyan viszont van -kell legyen- hogy felkészültem és a legjobb tudásom szerint járok el.

Nagy Marci
2020. március 10.

ugrás a lap tetejére